A Cinkotai Strand

Nyomtatás

Szerző: Andriska Pál

Erdőt, mezőt járva az őszi avarba, elsárgult fűben gyakran lát az ember szőrrel, tollal bélelt aprócska katlant, egy-egy őz, nyúl, fácán hűlt helyét. Az ilyen fészkekben talált menedékre, csöppnyi nyugalomra az állat. Kihűlt vacka, hűlt helye egy ideig őrzi teste nyomát, majd végképp eltűnik. Hasonló helyről szeretnék írni. Egy helyről, amely ma már nincs, egy helyről, ahol sokszor jól éreztem magam, egy helyről, amelyet úgy hívtak, Cinkotai strand.

Vannak dolgok, amelyeket meszszebbről jobban látunk. Ilyen az a hányatott sorsú, néhai külvárosi strand is. Budapesttől szűk száz kilométerre, a Bakony és a Vértes közé szorult kisváros Bodajk. A városka központjától száz méterre, egy öreg fák vigyázta téren van egy nagy, bekerítetlen beton medence, amelyet minden tavasszal égszínkékre meszelnek, az alján frissre cserélik a sódert, majd beleengedik a télre ki tudja hová terelt bővizű, kristálytiszta forrást. Mikor mindez megvan, az önkormányzat kihelyez egy fürdeni tilos táblát, mintegy jelezve, beindult méghozzá ingyen és bérmentve a strandszezon. Ettől kezdve csupa móka és kacagás az élet. A medence egyik végén befolyik a tiszta forrásvíz, a másikon kifolyik a pisis fürdővíz. És ez így megy, amig a világ világ, illetve amíg az Unió Bodajkon is el nem kezdi forgattatni a pisis vizet.

Mindezt azért meséltem el, mert nekünk is volt egy ilyen strandunk. Lóúsztatóból lett a 20-as években százak kedvelt pihenőhelye. Árnyas fái alatt szerelmek szövődtek, hűs vizében kamasz kölykök hűthették le felhorgadt vágyaikat. Partján vérre – na jó, sörre – menő focimeccseket vívtunk, elvesztett energiánkat lángossal, „háromhúszas” kőbányai sörrel pótoltuk. Ismeretlen cimboráink néha belöktek a mély vízbe, ahol is némi fuldoklás árán megtanultunk úszni, azaz röviden szólva élveztük a nyarat mi, helyi aranyifjak és aranyvének felhőtlen boldogságban a cinkotai „plázson”.

 
Forrás: Krisz blogja

Aztán gondoltunk egy nagyot, és megváltoztattuk a rendszert. A rendszerváltás sarkköve, kristálytengelye, fő sodrásiránya, kvázi kvinteszenciája pedig a vízforgatás lett. A mi szegény strandunk pedig erre képtelen volt. Vize továbbra is bővizű forrásként buzgott be a strand felső végén, és kifolyt az alvégen, forogni pedig csak párolgás-eső ősi rítusában volt hajlandó.

Büntetésből először halastó lett, aztán, ahogy illik egy ilyen renegát, fejlődésképtelen strandhoz, eladtuk ezt a korszerűtlen, az Unió elvárásainak fittyet hányó, napi néhány száz köbméter haszontalan, ámde kristálytiszta forrásvizet.

Ezen a ponton nincs kedvem tovább viccelődni. Már-már közhely, hogy a következő háborút valószínűleg a vízért fogják vívni a nemzetek. Magyarország, a Kárpát- medence édesvízben rendkívül gazdag, pazarolja is rendesen. Erről itt és most helyhiány miatt nem értekezhetek. Arról azonban nem hallgathatok, hogy tavainkat, folyóinkat kerítések, magánbirtokok teszik megközelíthetetlenné a pórnép számára. Tessék megpróbálni a Ráckevei Duna-ágban, vagy a Balaton déli partján lejutni a vízhez. Nem fog sikerülni. Hozzáteszem, ez nem az Unió, hanem a mi bűnünk.

Vissza a néhai cinkotai strandhoz. Nem tudom, mi lesz vele, hogy mi lehetne. Lehetne tiszta vizű tó, melyben szomorúfűzek hullatják ősszel leveleiket. A vizet sétány ölelné körül, elvarázsolt szerelemesek bámulnák bambán a vízben tükröződő holdat, vásott kiskölykök dobálnák a vadkacsákat, bomba- és hatástalanított bomba nők élveznék az ingyen szoláriumot, kismamák és nagymamák sétálnának totyogó emberpalántákkal a tó körül. Így is lehetne, de félek, nem így lesz. Vajon miért?

Forrás: www.budapest16.hu

Fényképek

Uszodák a kerületben

Módosítás: ( 2008. Augusztus 16. szombat, 07:27 )